Életem apró mozzanatai, avagy hogyan jutottam el a jogi karra?

 

Ezt a sorozatot leendő jogi karos és éppen záróvizsgára készülő diákoknak írom, és persze magamnak, hogy utóbb vissza tudjam olvasni, milyen gondolatok voltak a fejemben, miközben életem eddigi talán legnehezebb időszakán megyek keresztül.

Alapjában véve az záróvizsgákra fogok koncentrálni, és kihegyezni a mondanivalóm az ide feltöltött bejegyzésekben, mert hát mire nem lenne időm, most a büntetőjog záróvizsgára készülés közepén?

 

Bizony eljött, vége az SZTE-s pályafutásomnak, a jogi kar is “csak” 5 évig tart sajnos. Pedig nagyon szerettem ide járni. Alapjában véve imádtam egyetemista lenni, sőt középiskolás diák is.  Általános iskolát az osztálytársaim miatt annyira nem szerettem, de a tanulással ott sem voltak problémáim. Szerencséjük volt velem a szüleimnek, a tanulmányaim alatt a szorgalmam mindig is megvolt, valamint valahogy olyan ambíciók szorultak belém, ami arra késztet, hogy életemnek ebben a szakaszában doktori címet szerezzek. Holott első diplomás vagyok a családban, a szüleim nem mérnökök vagy orvosok, netán jogász végzettségűek. Mégis arra neveltek, hogy ha el szeretnék érni valamit az életben, akkor azért bizony tennem kell. Édesapám a semmiből építette fel a birodalmát, így biztosítva a nyugodt családi környezetet, és a lehetőségeket a tanuláshoz, ami nekik nem adatott meg a ’90-es években. Ezzel szemben én a sikeres érettségi vizsga után bejutottam a jogi karra, és az utolsó teljes állami támogatással rendelkező évfolyamban kezdhettem meg tanulmányaimat.

Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, köztük apukámnak, aki élelmes volt, és feltalálta magát. Az a bizonyos, “jég hátán is megélő” típus, tőle örököltük ezt. Anya is jó példával szolgált nekünk, én tanultam tőle talán a legtöbbet, hiszen a főzőtudományom alapjait neki köszönhetem. Ezt tudjátok, hiszen sokszor kezdem a bejegyzéseket némi körülményleírással, hogy hogyan is készült, és a süteményeket rendre valamilyen családi történet követi, gondoljunk csak a nutellás linzerre, amelynél leírtam a húgom ” Nutellával minden finomabb!” életfilozófiáját, vagy a trüffelkrémes epertorta krémjénél anya örökérvényű mondatára, miszerint “Egy sütemény sosem lehet elég édes!” A barátaim kedvence mégis, talán a sós süteményeknél említett ” Aki kispórolja a süteményből a cukrot, süssönk inkább sósat!” szállóige 🙂

Viszont most nem a családi anekdoták leírása a cél, hanem útmutatás és motivációs levelek írása saját magamnak, és az eljövendő generációknak, akik bármilyen szakon államvizsgára készülnek! Ez  jogon hatványozódik, ugyanis nekünk 5 vizsga keretén belül kell tanúbizonyságot tennünk az 5 év alatt megszerzett tudásunkról, egy 3 fős bizottság előtt.

Nálam a következő három hónap felosztása a következőképp alakul:

1. 2016.03.24. -> Büntetőjog Záróvizsga

2. 2016.04.14. -> Polgári jog Záróvizsga

3. 2016.04.27. -> Alkotmányjog Záróvizsga

4. 2016.05.17. -> Közigazgatási Jog Záróvizsga

5. 2016.06.07. -> Európa-Jog Záróvizsga

Nem kell külön mondanom szerintem, hogy ez életem legnehezebb korszaka lesz, megállás nélküli tanulással, és konkrétan szenvedéssel. Hiszen ez nem más, mint a hallgatók végleges, az öt év alatt belőlük még ki nem ölt jóság, és emberség eltüntetése. Sokat változunk ebben a 3 hónapos időintervallumban. Régi barátságok mennek tönkre, újak kovácsolódnak. Ezzel szemben biztosak lehetünk benne, hogy ami ezt az időszakot túléli, az örökké tart majd.

IMG_6059
Kövezkező 3 hónapom itt töltöm az első meleten, természetesen ablak mellett 🙂

Végül pedig ezt a bejegyzést az egyik legjobb barátomtól kapott gondolattal szeretném zárni, akitől idén a névnapomra egy személyre szóló naptárat kaptam, minden napra külön kézzel beleírt idézettel. A záróvizsgás időszakra külön motiváló jelentéstartalma van:

 

“Minden, ami vagyunk, annak az eredménye, ahogyan a múltban gondolkodtunk.”
-Buddha-

Vélemény, hozzászólás?